map button
newitemstop


Donate Now Through CanadaHelps.org!

 

***

 

 

Bookmark and Share

Visual Arts   Literature    Music    Dance   Theatre   Film & New Media

 

Pelyhecskék

 

Irta Pablo Urbányi

 

(Felmegy a függöny. A parkban tavasz, madarak és napfény. A fa alatt a padon, egy ember (a FÉRFI) és egy asszony (a NŐ), 65 év körüliek, felöltőben. Öltözékük egyszerű. Néhány pillanatig nyugodtan ülnek, az arcuk komoly. Az ember nyugtalanul és bizonytalanul mozdul, szólni akar, megtorpan. Aztán megint. Végül az asszony szólal meg.)

NŐ: Mi baja? Mi jutott eszébe?

FÉRFI: (Mélyet sóhajt.) Egy… egy pohár bor.

NŐ: Vörös vagy fehérbor?

FÉRFI: Nohát… egy pohár vörösbor.

(Újra csend. Megint az ember fészkelődik. Felbátorodik.)

FÉRFI: Mondja csak! Szokott statisztikát olvasgatni?

NŐ: Nem. Mire jó az?

FÉRFI: (Bizonytalanul) Nohát… hogy mire jó?… mindenfélére… nagyon hasznos…

NŐ: Mondana egy példát?

FÉRFI: (Lelkesen) Mért is ne? Például… (Elakad a szava) … például (Oktató hangon) A statisztikából tudjuk, kik vagyunk, hol élünk és hová tartunk.

NŐ: (Csodálkozva néz rá) Nem értem.

FÉRFI: (Zsörtölődőn) Nem érti… nem érti… na persze.

NŐ: Ne is haragudjon, én ezt nem értem. De ne is akarja azt mondani, hogy minden nő ilyen.

FÉRFI: És maga se mondja, hogy ilyen minden férfi. (Ingerültté válik. Tudálékossá.) Azt akarom mondani, hogy a szerelem mozgató rugója a nemi ösztön, és amikor az elhamvad, elérkezik az öregség, a rettenetes öregség. Így dalolnak róla a költők! Érti? (Megkönnyebbülten felsóhajt.)

NŐ: Ebben nem vagyok biztos! Ez lenne a statisztika?

FÉRFI: (Meglepetten néz rá, nyomban rávágja) Nem. Ez már tudomány. Ez be van bizonyítva.

(Az asszony nem válaszol. Egy darabig csend.)

NŐ: Most mire gondol?

FÉRFI: Egy pohár borra.

NŐ: Vörösborra?

FÉRFI: Igen.

(Csend.)

NŐ: De szép nap!

FÉRFI: Igen, szép, abból a kevésből, ami nekünk még hátravan.

NŐ: Ne legyen borúlátó. Mi száz évig fogunk élni.

FÉRFI: Ugyan minek? Az orvos eltiltott a cigarettától, még a pohár boromtól is. Azt mondta, na igen, hát ez az a példa amire kíváncsi volt: ha nem dohányzom, nem iszom, akkor a statisztikának megfelelően tovább élek.

NŐ: És ez nem teszi elégedetté?

FÉRFI: Nem, persze, hogy nem. Volt nekem egy barátom, nyugodjék békében, aki azt szokta mondogatni, hogy az élet fabatkát se ér, ha az ember… ha az ember már nem… (Ránéz. Elhallgat.)

NŐ: Figyelek…

FÉRFI: (Hirtelen) Én a statisztikáról beszélek.

(Az asszony kissé félrehúzódik)

NŐ: Nem tudom, miről beszél itt nekem. Nekem is volt egy barátom, aki az ellenkezőjét mondta.

(A férfi találva érzi magát. Hetvenkedve hátra veti magát, és újólag oktató hangra vált.)

FÉRFI: (Torkát köszörüli) Fogalmam sincs, mit mondott vagy csinált a maga barátja. Mindannyiunknak voltak barátai, akik valaha mondtak valamit és ma már nem tudják megismételni. Akarom mondani, jobban mondva, azt mondja a statisztika, körkérdések és kutatások révén, hasábokkal, számokkal és grafikonokkal, hogy öreg emberekben a szerelem nem is annyira halott, amilyennek látszik, és hogy minden a magatartáson múlik, és hogy alkalmat kell adni az öreg embereknek. (Az asszony ránéz, elmosolyodik.)

NŐ: Ez valóságos kiselőadás. Azt hiszem most már értem, de nem vagyok biztos benne. Megvilágítaná egy kissé bővebben?

FÉRFI: (Változatlan helyzetben, ugyanolyan tartásban. A torkát köszörüli.) Igen, ez azt jelenti, hogy szerelem terén, árkon bokron át minden út Rómába vezet.

(Mély sóhaj, mintha súlyos tehertől szabadult volna. Elernyed és elgyengül az asszony mosolyától, aki a táskájából tükröt vesz elő, belenéz és megigazítja ősz hajfürtjét.)

NŐ: (Ábrándosan) Emlékszem, emlékszem egy nagy költőre, aki valahogy így írt: „Szépek a fiatalok, de az öregek még szebbek.”

FÉRFI: Ki volt az a költő?

NŐ: Arra már nem emlékszem.

(Elteszi a tükröt és furcsálkodva, várakozón néz rá. Kis ideig csend. Az ember, hirtelen ötlettől vezérelve a felöltője hajtókájára mutat.)

FÉRFI: Nézze csak, tavaszi pelyhecske.

(Az asszony odanéz.)

NŐ: Nem látok semmit.

FÉRFI: Hadd szedjem le. (Leveszi és megmutatja.) Na, látja?

(Az asszony mórikálva bólogat és mosolyog. Egy kis ideig csend.)

FÉRFI: Úgy igaz, ez egy gyönyörű nap. A napsugár melegít, felébreszt bennünket, megbizsergeti a testünket, a lebegő pelyhecskéket. Milyen sokan vannak! Millió szám! Hát azt tudja-e?

NŐ: (Mosolyogva tekint rá.) Micsodát? Mondja.

FÉRFI: (Hamiskásan) Igen veszedelmesek.

NŐ: (Látszólag ijedten) Ne mondja! Miért?

FÉRFI: (Tudálékosan) Sokat olvastam róluk. Ez már tudomány. Mindenféle allergiát okoznak, no, meg a nevezetes szénanáthát. Óvakodni kell és… kerülni őket.

(Az ember az asszony felé hajlik, aki elhúzódik, aztán mégse.)

FÉRFI: Istenem, milyen sokan vannak.

(Az ember kedveskedve végighúzza kezét a felöltője  hajtókáján; az asszony felnevet és könnyedén elhúzódik. Másfelé néz.)

FÉRFI: Látom, nem hiszi, amit mondok. Kérem, nézzen az én hajtókámra.

(Az asszony félénken arra fordítja a fejét és megnézi.)

FÉRFI: No, látja?

NŐ: Nem vagyok biztos benne.

FÉRFI: Szemüveg kellene magának. Nézze meg közelebbről.

NŐ: (Az emberre pillant és közelebb hajol) Nem látom jól, de azért látom. (Megint az emberre néz)

FÉRFI: Mire vár, mért nem söpri le őket?

(Az asszony fél kezével az arcát takarja, a másikkal nagy gyorsan lesöpör két-három pelyhecskét, s mintha parázshoz nyúlt volna, „vétkes” kezét is az arca elé kapja.)

A NŐ: Istenem, mit tettem? (Egész testével egy kevéssé elhúzódik)

(Az asszony továbbra is kezébe temeti az arcát. Az ember, most már határozottan felbátorodik, és miközben az asszony csak takarja az arcát, kezét a háta mögé csúsztatja.)

FÉRFI: (Suttogva) Nézze, az élet már csak ilyen; egyszer élünk és ezt ki kell használjuk. Mondja meg nekem, mit ér az élet cigaretta meg egy pohár bor nélkül? Mi egyéb marad? Pelyhecskék, tavaszi pelyhecskék, melyek mindenhová elfészkelnek, s ahogy az tudományosan bizonyított tény, a pelyhecskék veszedelmesek. Ha száz esztendeig akarunk élni, el kell távolítanunk őket.

(Ezt követően kezdi lesöpörni a pelyhecskéket a nyakáról, a füléről, a füle mögül; az asszony még mindig eltakarja az arcát, menekülni igyekszik, a padra veti magát. Az ember a nyomában, az asszony csaknem lebukik a padról, s mikor hirtelen visszanyeri egyensúlyát, elhúzza a kezét az arcáról, s halk kiáltással az emberre veti magát.)

(Csendesen nézik egymást, szinte meglepődnek önmagukon. Az asszony arcán szelíd elutasító mosoly, fejét ingatva mintha azt mondaná „ugyan, menjen már”.)

FÉRFI: (Kissé akadozva, enyhén lihegve) Higgyen nekem. A pelyhecskék veszedelmesek, nagyon veszedelmesek. Valósággal elborítják az embert. És tudja, hogyan? Mert olyan kicsinyek, és nem csak hogy megülnek a nyakunkon vagy a felöltőnk hajtókáján, kívül, hanem mindenhová behatolnak, a felsőkabát alá…

NŐ: (Megböki a könyökével) Ne tréfáljon.

FÉRFI: Nem hiszi? (Kigombolja a kabátját) Nézze, nézze csak, mennyi meghúzódik itt a felöltőm alatt. Érzem, ahogy csiklandoznak.

(Az asszony alaposan megnézni, de közben a fejét rázza.)

NŐ: Nem, én nem látom. Fel kell vegyem a szemüvegem.

FÉRFI: Asszonyom, engedje meg… (Váratlan könnyedséggel benyúl a felöltője alá, egy „jaj” hallatszik, és ő kihúzza a kezét. Megmutatja a pelyhecskét.)

FÉRFI: Látja?

(Az asszony, arca lenéző, de nem tudja elrejteni mosolyát, szótlanul rázza a fejét.)

FÉRFI: Nem?

(Megint bebujtatja a kezét és egy kevéssel tovább időzik a felöltője alatt. Az asszony rácsap a kezére. Az ember előhúzza a kezét és megmutatja. Megismétli a játékot. Az asszony arca már  huncutabb.)

FÉRFI: (Felsóhajt). Ez mindig így van, a nők nem tudják, mit akarnak.

(És „ráveti” magát az asszonyra. Kezét a felöltője alá dugja, s ott is hagyja, kotorászik. Most  határozott visítás hallatszik. A keze továbbra is ott matat, dulakodnak, lökdösik egymást. Végezetül az asszony feladja az ellenállást, megnyugszik, és az ember fáradtan, keze a felöltő alatt, fejét az asszony vállán pihenteti, az  meg arra támasztja az övét. Kis ideig így maradnak. Végül az ember elővonja a kezét, és kissé félrehúzódva a támlának dől.)

FÉRFI: (Sóhajt) Mennyi sok pelyhecske, végtelen sok. Sose boldogulok vele, hogy megszabaduljak tőlük.

(Az asszony ránéz, tetőtől talpig végigméri.)

NŐ: Ó, milyen csodás. Most már látom őket, valóban rengetegen vannak.

(Lágyan, kedveskedve, lassú mozdulatokkal kezdi lesöpörni a pelyhecskéket a hajtókájáról, a gallérjáról, a homlokáról, szeretettel igazgatja fehér haját. Nézi csak nézi,  az ember meg összehúzza magát és begombolja a felöltőjét.)

FÉRFI: Hideg van.

NŐ: (Mélabúsan, ábrándosan  felsóhajt) Igen, hideg van. Még csak kora tavaszban járunk. De hamarosan eljön a valódi tavasz is.

FÉRFI: (Kétkedőn) Azt hiszi?

(Az asszony kinyitja a táskáját és tükröt vesz elő. Nekilát rendbe szedni magát, púder, rúzs, apróságok. Az ember cigarettára gyújt és elgondolkodik. Az asszony, miközben szépítkezik, néha rá-rá pillant. Még mindig kezében tartja a tükröt és a rúzst.)

NŐ: Mire gondol?

FÉRFI: (Rá se néz) A statisztikára. Változtattam-e rajta vagy se.

NŐ: És mit gondol?

FÉRFI: Nem vagyok biztos benne.

(Az asszony még egy kicsit szépítkezik. Elteszi a tükröt meg a rúzst. Egy kis ideig csend. Az asszony ránéz, mintha most fedezné fel vagy inkább félénken.)

NŐ: (Mohón) És most mire gondol?

FÉRFI: (Rá se néz) Egy pohár borra.

NŐ: (Érdeklődve és elevenen) Ó, hát egy pohár borra.

(Nem néz az asszonyra. Beleszív a cigarettába. Kifújja a füstöt.)

FÉRFI: (Mélyen felsóhajt) Csupán egy pohár borra, vörös vagy fehér borra.

(Az asszony hátradől a padon. Mozdulatlanul ülnek, s közben lemegy a függöny.)

Hargitai György fordítása

Return to the Top.

 

Home   *   About Us   *   Contact Us   *   News Archives   *   Site Map