Recollections
To go or not to go? The dilemmas of a young Hungarian Jew in 1956
Paul Varnai
Egyéves külföldi tartózkodás után, 1945-ben, szerencsésen hazatértem a deportálásból. Hozzáteszem, az életben maradásra akkor egy gyereknek nem volt sok esélye, kivéve, ha budapesti volt, vagy ha azon kevesek közé tartozott, mint jómagam, akit Ausztriába (majd Bergen Belsenbe) vetett a sors. Ehhez azért még az is kellett, hogy a Vörös Hadsereg idejében érkezzen Theresienstadtba (Terezin). Merthogy számomra ez életmentés, felszabadítás volt, bármennyire is nem tetszik ez néhány hazai tollforgatónak.
A túlélők nagy része hálát érzett a felszabadítók és helyi képviselőik iránt. Közülük számosan, így családomból is, beléptek a Kommunista Pártba. Némelyikük ebbeli szolidaritását aztán a Párt úgy viszonozta, hogy, mint osztályidegeneket, kizsákmányolókat, kizárta sorai közül. Mások, főleg a fiatalok, kivándoroltak Izraelbe, amíg lehetett. Akik itt maradtak, igyekeztek beilleszkedni. Talán természetes hajlandóságaink okán, vagy mert az új rendszertől egy szebb, igazságosabb jövőt reméltünk, közülünk a középiskolában többen valamiféle, nemritkán politikai természetű funkciót vállalt. Engem is több tisztségre megválasztottak, vagy kijelöltek a Diszben (Demokratikus Ifjúsági Szövetség). Azt hiszem volt bennem valamiféle „szószólói” adottság. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy nem vagyok vezető típus. Igaz, követő típus sem. Viszont nem voltam híján annak a lelkesedésnek, amely a háborút követő újjáépítés során sok mindenkit magával ragadott. Egyetlen olyan eset volt csak (bár ez is sok!), amire máig is szégyenkezve gondolok vissza, amikor egy idősebb barát befolyása alatt úgy szavaztam, hogy abból, bár közvetve, kára származott valakinek.
A továbbtanulásnál akkor a tanulmányi eredmény mellett még igen sokat nyomott a latban a szociális származás. Jó tanuló voltam s lévén, hogy apám a nácizmus áldozatának számított, könnyen felvettek az akkori Egyetemi Orosz (majd rövidesen Lenin) Intézetbe, ahova műfordító szakra jelentkeztem. Az itteni légkör cinikussá tett és végleg kiábrándított az akkori politikai rendszerből.
Az Intézetben számomra ismeretlen „vonalas” szellem vett körül. Természetesen mindenkit elvtársaztak, – bár ez abban az időben általános volt – meg kellett gondolni, hogy kinek mit mondunk, nehogy szavaink túlbuzgó fülekbe jussanak. A tanárok ortodox marxista szelleme, a szovjet tanárok jelenléte, no meg egyes diákok „ébersége” arra késztetett (az igazság kedvéért azért meg kell mondani, hogy távolról sem volt mindenki megfertőzve az uralkodó ideológiától), hogy egyre jobban elzárkózzam. Mit tesz Isten: „reakciós”lettem,.(kanadai emigrációm során egy volt Lenin intézeti oktató mesélte, hogy nagyon rossz volt a káderlapom) ami nem kerülte el egy orosz emigráns tanárnőm figyelmét. Egy ízben félrevont és megjegyezte, hogy nekem, gondolom felekezeti származásom okán, hálásnak kellene lennem. Bár a tanárnő jóindulatú figyelmeztetése nem ért fel egy fegyelmivel, mindenesetre további óvatosságra intett. Azokra az évekre, de még inkább az Intézetre volt jellemző egy csoporttársam komikus esete. Puskázott a szerencsétlen, mire behívták és a következőt kérdezték tőle: -„Elvtársnő, hogy tehetett ilyet, három hónappal a pártkongresszus után?!”
Nemcsak az óráim, de az előadásaim is az Intézet épületében voltak, és ráadásul az ottani diákszállóban is laktam s eléggé el voltam zárva a külvilág problémáitól. Ezt különösen akkor vettem észre, amikor rokonokat, ismerősöket látogattam, ahol egészen más volt a beszédstílus, a témák, a szemlélet, mint az Intézetben. Mintha egy más világban találtam volna magamat. Például a kitelepítésekről is csak Budapesten hallottam először, Kiskunhalason, szülővárosomban, erről mit sem tudtam. Akkoriban ez kényes téma volt, amiről csak suttogva beszéltek, hiszen már egy viccért is elvitte az embereket az ÁVÓ. S akkor jött 1956, Rajk újratemetése, az írók szervezkedése, a Petőfi Kör, előadások, nagygyűlések. Hihetetlen izgalom volt a levegőben –akkor valóban puskaporos volt, de ezt is elég későn vettem észre. Hiszen a Lenin Intézet odvas falai közé nem sok hír szivárgott be. (Az Intézet híre olyan rossz volt a városban,hogy a hallgatók közül nem kevesen letagadták, hogy hova járnak.) Az akkor zajló eseményekből, nagygyűlésekről kettőre világosan emlékszem. Az egyiken az újságíró Fekete Sándor jelentette be nagy üdvrivalgás közepette: „Szövetségesek akarunk lenni, nem leigázott szegény rokonok”. A másikon Tildy Zoltán, a köztársaság háború utáni elnöke szólalt fel, aki, többek között arról beszélt, hogy a kollektivizálás idején egy faluban a parasztok azt mondták neki: „Végünk van, termelőszövetkezeti község lettünk”. Az efféle megszólalások abban az időben gyújtólángként hatottak s felértek egy forradalommal. Radikálisan megváltozott a sajtó is. Az emberek az Irodalmi Újságot és a Boldizsár Iván szerkesztette Hétfői Híreket egymás kezéből kapkodták ki. A rádió is mea culpázott, („hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk minden hullámhosszon”) Elszoktunk az igazságtól, az igazmondástól s most égett a szemünk, izzott a lelkünk, forrott az agyunk.
Ezek a váratlan események mintegy zárójelbe tették mindazt, amivel ez idáig foglalatoskodtam: személyes jövőm tervezését. Arról álmodoztam, hogy az egyetem befejezése után valamiképpen megpróbálok Budapesten gyökeret verni, ami akkoriban egy szegényes körülmények között élő és kevés kapcsolattal rendelkező vidéki fiatal számára nagyon nehéz volt. Azért próbálkoztam. Egy versfordításomat elfogadta egy folyóírat. Nyelvtanfolyamra iratkoztam be az Olasz Intézetbe.
(Korábban nyugati intézmény vagy külképviselet közelébe se mertem menni). Október 23-án lelkesen csatlakoztam a felvonulókhoz, a boldog, önfeledt, elszánt sokasághoz. Azt hiszem, hogy a Bem téren gyülekeztünk. Elég ártatlanul indult: szolidaritás a lengyel eseményekkel. Mellettem egy csoporttársnőm lépkedett, aki egy idő múlva otthagyott, hogy Gerő Ernő csemetéit korrepetálja. (Az illető később egy prominens MSZMP vezető felesége lett). Kart karba öltve mentünk, énekelve, jelszavakat kiabálva: „Minden ország katonája menjen saját hazájába,” Az ablakok, erkélyek dugig voltak emberekkel, úgy éreztük, hogy velünk az ország. Átmentünk a hídon, majd a parlament előtt kötöttünk ki. Addigra már besötétedett, mindegyikünk kezében gyertya vagy fáklya égett .A tömeg unszolására kijött Nagy Imre, elvtársaknak szólította a tömeget, amit az hevesen elutasított.
Hazamentem. Később hallottuk, hogy a rádiónál lövöldöznek. Pár napig alig léptem ki a Szabadság téri épületből (ma a TV székháza), ahol laktam, s csak a rádióból értesültem az egymást követő eseményekről. Izgultunk és reménykedtünk, már aki. A Lenin Intézet szovjetek és volt kommunista emigránsok irányítása alatt állt. Egy ízben tanúja voltam a köpönyegforgatás szép példájának, amint egy pártbizottsági tag fennhangon magyarázta, hogy ő ugyan azt se tudja ki az a Rákosi meg a Gerő. De Október 25-én az utcán találtam magam, amikor éppen szovjet tankok vonultak a Parlament irányába, rajtuk zászlókkal magyar forradalmárok. Különös látvány volt. Én valamit megneszelhettem, mert bementem az Intézet büféjébe, hogy megigyak egy kisüveg Bambit (akkoriban divatos álnarancsszörp). Igy megúsztam a máig sem tisztázott Kossuth téri vérengzést.
Amikor Nagy Imre miniszterelnök bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, akkor jutott először az eszembe, hogy innen el kell menni. Ebből nagy baj lesz, gondoltam. De azért tovább reménykedtem, hiszen az oroszokat visszaverték, győzött a forradalom, a történelem, a század egyik legnagyobbika, gondoltuk akkor. Most megváltozik majd minden! Hogy fogok én ezek után az osztálytársaim szemébe nézni, hogy lehet majd mindezt megemészteni? Biztos ilyen lehetett a Francia Forradalom. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikkáztak a fejemben.
Reménykedtem, de féltem is. Úgy tűnt, hogy a forradalom napról – napra jobbra tolódik, felütötte a fejét az antiszemitizmus. Egyre több újság, csoport, szervezet bukkant fel szinte a föld alól, ami érthető, hiszen a háború óta alig tíz év telt el. Hova vezet mindez? Amikor először hallottam fegyverropogást – még ha a rádión keresztül is – azonnal eszembe juttatta, amiről hosszú évek óta megfeledkeztem, hogy zsidó vagyok. Hogy rám nézve mindez a többségtől eltérő következményekkel járhat, hiszen rajtam, családomon, nem is olyan régen követtek már el erőszakot.
S megtörtént a lehető legrosszabb. Jelentések érkeztek arról, hogy a szovjet csapatok közelednek Budapest felé. Mindennek vége. Még egyszer nem sikerülhet az ellenállás.
November 3-án, nem is tudom milyen véletlen sugallat hatására, mentem el egy nagybátyámékhoz. Izgalommal fogadtak, azzal, hogy egész nap kerestek, mert egy teherautó indul Szegedre, ahol a rokonaim éltek s ahol akkor anyám is tartózkodott. Futólépésben mentem a Szent István körúttól egészen az Üllői útig. Csak akkor láttam igazán, hogy milyen nyomokat is hagytak a harcok a városon. Kisebb akadályokkal – például Szolnoknál szovjet tankok állták el utunkat –megérkeztünk Szegedre mindenki nagy megkönnyebbülésére. Épp az utolsó pillanatban!.Másnap reggelre az oroszok bevonultak Budapestre. Bár néhány vidéki városban egy darabig még folytatódott a harc, a forradalom gyakorlatilag elbukott.
Ahogyan ma még vitatott téma az 1945-ös felszabadulás, úgy, mint azt a jelenben látjuk, az 1956-os forradalom is. A magyar lakosság többsége, ezt bizton állíthatjuk, a forradalom leverését tragédiaként fogta fel, mint ahogyan a nyugati világ is. A hazai zsidóság reakciójáról nem ismerek statisztikát, pedig érdekes lenne. A forradalom oldalán számos magyar zsidó harcolt egyrészt, sőt, nem kevesen életüket kockáztatták vagy adták az ügyért, az ország függetlenségéért, a kettős elnyomás ellen. Kezdetben én is teljes szívvel azonosultam. Másrészt egyes szélsőséges megnyilvánulások és a falakon megjelenő uszító felíratok, mint azt számos kortársam és sorstársam elmondta és megírta, sokak lelkesedését lehűtötte. Budapesten, ahol a dolgok túlnyomó része történt, a Forradalom nagyjából tiszta volt, ezek a jelek mégsem adtak okot a derűlátásra. Egy ismerősöm például azt mesélte, hogy őt, a régi kommunistát, maga a párttitkár nem engedte be a munkahelyére. Bizonyára a zsidósága miatt –gondolta ő. Voltak, nem kevesen s nem minden alap nélkül – akik a Rákosi rendszert a zsidókkal azonosították. Rövid is volt az idő, a Forradalom fontosabb dolgokkal volt elfoglalva. És hogy mi lett volna később, azt nem lehetett megjósolni. (remélhetőleg normalizálódás) Vidéken aggasztóbb volt a helyzet. Sokhelyütt, emberek vélt vagy valós sérelmüket vezető állású zsidó kommunistákon, vagy egyszerűen zsidókon próbálták megtorolni. Kiskunmajsán, egy a begyűjtésért felelős zsidó embert meggyilkoltak. Az ott tanító unokanővérem ettől úgy megijedt, hogy gyalog menekült Szegedre. .Egyik barátom, aki budapesti egyetemének forradalmi bizottságát képviselte, ezekben a napokban szülővárosunkba, Kiskunhalasra látogatott. Nagy megdöbbenésére tudomására jutott, hogy lista készült a város zsidóiról. Nyilvánosan adott hangot felháborodásának, hogy ez méltatlan azokkal szemben, akik Budapesten a nemzet szabadságáért és függetlenségéért küzdenek. Több halasi zsidó ismerőstől hallottam, hogy az utcán nem fogadták köszönésüket azokban a napokban.. Egyesek bujkálni, menekülni kényszerültek, mert felheccelt lumpen tömegek, vagy régi haragosaik keresték őket.
Pár nap múlva Anyámmal hazamentünk Halasra. A bizonytalanság nem hogy megszűnt volna, inkább fokozódott. Híre ment, hogy a fiatalokat összefogdossák. Engem az utcára is alig engedtek ki.. Pár barátommal azért naponta találkoztunk egy cukrászdában. Szinte egyetlen témánk volt, hogy menjünk vagy ne menjünk. Mindennap eltűnt valaki. Ahogy akkor mondták, „disszidált”. Azt is gondoltuk, hogy elkéstünk, lezárták a határt, pár napja még lehetett volna. S ha mennénk, hova, merre? Egyesek rokonaikhoz készültek, egy lány nagybácsit emlegetett Argentínában, másnak unokanővére volt Venezuelában. Csak szédültünk, amint lélekben beutaztuk a Földgolyót. Városunkból jó néhány fiatal indult el Ausztria vagy Jugoszlávia felé. Engem féltettek, Budapestre se akartak felengedni, pedig ott reméltem társakat találni a nagy kalandhoz. Nehéz döntés volt. Otthagyjam özvegy édesanyámat, nagymamámat? Hiszen mi volt a garancia az akkori helyzetben, hogy valaha is viszontláthatom őket?
De hát miért is akartam én elmenni? A nálamnál 8-10 évvel idősebbek, különösen a deportálást vagy munkaszolgálatot megjártak közül, már korábban is próbálkoztak. Némelyiküket lecsukták illegális határátlépés miatt. ?k évek óta készen álltak, úgymond becsomagolva, csak az alkalmat várták. De a tizennyolc-húszévesek számára ez egy új, soha nem remélt, első lehetőség volt. Milyen okok is késztettek hát erre a meggondolásra? Számos. Pár évvel azelőtt beszélgettem Budapesten egy idős szabóval, aki a munkaszolgálatban elpusztult nagybátyáim öltönyeit alakítgatta rám. Elmesélte, hogyan éltek ők a háború előtt. Nekivágtak Európának, egy-egy városban megálltak, dolgoztak, majd továbbmentek. Csillogó szemekkel hallgattam, hiszen én is, mint sokan, vágyakoztam világot, elsősorban az olvasmányaimból ismert Párizst, Itáliát látni. Most itt volt az alkalom, egész életemben sajnálni fogom, ha nem élek vele. A rádióban hallottuk, hogy a nyugati egyetemek tárt karokkal várják a magyar fiatalokat. Ha most nem megyek, majd újból becsukódik a börtön ajtaja. Természetesen a levert forradalom okozta csalódás volt az egyik fő indító oka annak, hogy el akartam menni. Hogy mit fogok majd ott, idegenben, csekély nyelvi ismeretekkel csinálni, azon nemigen gondolkodtam. Anyám megkérdezett ismerős férfiakat, jól teszem e ha elmegyek?. Nemigen tudtunk külföldön élő rokonokról, ismerősökről. . Nem a „készbe” mentem volna, akkori kifejezéssel élve. Egy idősebb zsidó ismerősünk, divatárú kereskedő, valamikori főhadnagy, jó tartású, régi vágású ember annyit mondott: „Mihelyt átérsz a határon, úriemberek között leszel”. Sógornőm viszont, aki szintén menni készült, megkérdezte: –„Mit fogsz majd Te ott csinálni? Aki itthon nem ügyes, ott sem lesz az. Éhen fogsz halni” Erre nem gondoltam. Éhen halni a szabad nyugaton? El sem tudtam képzelni.
A legfontosabb motivációról még nem szóltam. Ez az a bizonyos „utoljára, de nem utolsósorban.” A szovjet csapatok november 4-i bevonulását rokonaim, közvetlen környezetem vegyes érzéssel fogadta. Egy kedves nagybátyám a pillanat hevében valami olyat mondott, hogy az, hogy megmentettek bennünket (mármint az oroszok 1945-ben), nem ok arra, hogy elrontsák az életünket. Amikor egy évtizeddel később ezt tapintatlanul szóbahoztam, nem kívánt rá emlékezni. Mások megkönnyebbültek, hogy valahogy tisztázódott a helyzet, véget ért az elmúlt hetek bizonytalansága. Voltak, akik azt mondták, vagy gondolták (motoszkált bennük az ősi zsidó félelem), hogy az oroszok másodszor is megmentették az életünket. Nahát, én ennek aztán nem tudtam örülni, a hálát soha nem tartottam számomra kötelezőnek. Inkább arra gondoltam: lehet, hogy lesz magyarkodás (bár, bevallom, ezt a különben nem túl szerencsés kifejezést, akkor még nem ismertem), jobbratolódás, s ez, Magyarországon, sajnos, mindig együtt jár némi antiszemitizmussal. De akkor most örüljek, hogy az oroszok leverték azt a Forradalmat, amit úgy vártam, s amiért annyira lelkesedtem? Hogy nekem drágább legyen „rongy” életem, „mint a haza becsülete”? Úgy éreztem, hogy ezt a helyzetet, ezt a szégyent nem tudnám elviselni, ezzel nem lehet élni. Én egy harmadik utat választottam. Ahogy Kádár tanácsolta: akinek nem tetszik vegye a kalapját és menjen. Én ezt tettem, igaz, csak a svájci sapkámat vettem.
Akik csak Magyarországon éltek s itt csinálták végig az egész córeszt, hajlamosak azt hinni, hogy nekünk, menekülteknek, emigránsoknak könnyű volt, más volt szurkolni onnan. Ez igaz is, meg nem is. A gyökerek elvesztése, az otthontalanság a legtöbb ember számára fájdalmas s ez fokozottabb mértékben vonatkozik a humán érdeklődésűekre, akik az átlagnál sokkal többet veszítenek. 1956-ban, a forradalom idején, főleg az első napokban, az emberek között rendkívüli volt az egyetértés.„Fölkelt a nép”. Ausztriában aztán nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar is, mint minden más nép, sokféle. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás ezt újból bebizonyította. Azoktól a zsidóktól, akik ausztriai menekülttáborokba kerültek, rémisztő dolgokat lehetett hallani.
Lezsidózták, kővel dobálták meg őket szélsőjobboldali nézetű honfitársaik. De elég volt lapozgatni az akkori Út és Cél című nyilas újságot! Álljon itt két személyes tapasztalat is: Bécsben egy magyar szobatársam mindenáron rá akart venni, hogy maradjak ott. Még az is lehet, hogy hallgatok rá, ha nem olyan szenvedélyes zsidógyűlölő. Pechemre Kanadában ugyanúgy kifogtam egy hasonló érzelmű magyar lakótársat. Szerencsére később mást is tapasztaltam. Kanadai emigrációm első évében például több hónapon át a Katolikus Egyház és segélyszervezetek gondoskodtak megélhetésemről. Még ma is hálával gondolok a gyönyörű franciát beszélő raccsoló Fodor Páterre.
Rá kellett jönnöm, hogy ott is, mint itt, meg kell keresnem a saját közegemet. Nem lehet mindenkihez tartozni. Kanadában, az első években elsősorban olyanokkal találtam meg ezt a közösséget, akik olvasták az akkor már Párizsban majd Londonban megjelenő Irodalmi Újságot.
Azt se szerettem igazán, amikor az amerikaiak szabadságharcost, hőst láttak bennünk, a kommunizmus elleni harc hősét. Nem rajongtam különösebben a kommunistákért, az antikommunistákért legalább annyira nem, mint ahogy –sem akkor, sem ma – semmiféle egyoldalú vagy ideologikus gondolkodásért. Nyilvánvalóan nem voltam szabadságharcos. Elmentem, mert erre lehetőségem nyílt, mert nem szerettem, ami itt volt s féltem attól, ami lehet. Egyszer, pár éve, egy budapesti üzletvezető, minden különösebb ok nélkül mélyen megsértett. Amikor megtudta, hogy 1956-ban elmentem, gorombán kitessékelt az üzletből. . Nyilván árulónak, sőt, hazaárulónak tartott. Ez most divatos lett errefelé. Én 1956-ban azt gondoltam: amennyiben a magyaroknak meglesz a lehetőségük arra, hogy szabadon megválaszthatják a kedvükre való rendszert, ám tegyék, ehhez joguk van. S ezzel akkor is egyetértek, ha ez a rendszer nem felel meg az én ízlésemnek. Legfeljebb elmegyek. Fiatal voltam akkor, idealista, még nem sokat értettem meg a világból. Kevés információ jutott el hozzánk. Mai szemmel nevetséges, de a francia kommunista regények hatása alatt majdnem úgy gondoltam, hogy ott még mindig tart a német megszállás. Az oroszoktól pedig igyekeztem minél messzebb kerülni. Ugyanakkor érthetően féltem mindenféle nemzeti szélsőségtől is, melynek veszélyét talán el is túloztam.
S most, visszatekintve, mi maradt meg bennem 56-ról? Az az önfeledt, boldog menetelés, ahogyan kiáltottuk: „Vesszen Gerő, mert tróger ő,” „Nagy Imrét a kormányba”. Fülembe csengenek Tamási Lajos verssorai: „Megyünk s valami láthatatlan áramlás szívünket befutja. Akadozva száll még az ének, de már miénk a pesti utca.” Meg az a titokzatos, félelemmel terhes, utolsó hazai éjszaka, amikor egy, az osztrák határ melletti község forradalmi tanácsának elnöke (aki büszkén mutatta nekünk egykori nyilas igazolványát) egy csoporttal együtt átvitt a határon, „jóvátéve” (?) hajdani bűneit. Akár hazafiságból tette, akár a pénzért, megerősítette bennem, hogy jól teszem, amit teszek. Igy a felszabadulás után tíz évvel történt „kiszabadulás” új távlatokat nyitott meg előttem. Valószínűleg más ember lett belőlem, mintha itt maradtam volna. Bizonyosan másképp látom szülőföldemet is és a világot is. Egy multikulturális országba, Kanadába kerültem,.ahol lehetőségem nyílt arra, hogy megtarthassam Magyarországhoz, a magyar kultúrához való kötődésemet s ugyanakkor zsidóságtudatom is elmélyíthessem.
Ötven évvel az 1956-os eufóriám és félelmeim után a mindenkori forradalmak elkerülhetetlen, ám mégis ijesztő melléktermékeit nagyjából sikerült kitörölnöm emlékezetemből. Az 1956-os forradalom, amely bukásában is felért egy győzelemmel, ma úgy él bennem, mint a magyar történelem egyik legszebb fejezete. 1956-hoz hasonlóan jelentős élmény ritkán adatik meg az embernek, talán az életben csak egy. Bárhogyan is változik 1956 jelentése az évek multával és akármennyire is a világ szempontjából kis pont ez az ország, aki ott volt akkor, abban mindig megmarad az az érzés, hogy világtörténelmi pillanatot élt meg.
Paul Varnai was born in 1935, in Kiskunhalas, Hungary. Attended high school in his native town. Completed three years at the Eotvos Lorand University, Budapest, studying Russian and Hungarian languages and literatures. Left Hungary following the 1956 revolution. In Canada he taught Russian at the University of Western Ontario, between 1959 and 1961. In the years 1961-1964 he completed residence requirement for a PhD at the University of Michigan, Ann Arbor, Michigan, USA. He received his doctorate in 1971. Taught Hungarian and Russian Languages as well as Russian and East European Literatures at Carleton University, Ottawa, from 1964 till 1995. Retired as Associate Professor in 1995. He has published extensively on Russian, Hungarian, Canadian and Jewish Hungarian literatures and societies in Canada, the US and Hungary. Has produced a number of literary translations and edited collections of studies and short stories. His selection of English translations of Hungarian short stories was published in Toronto by Exile editions in 1983. Since his retirement Paul Varnai mostly writes for Hungarian Jewish publications concentrating on literary reviews, interviews with well-known Hungarian personalities, and personal writings.