Petőcz Andrással beszélget Várnai Pál
„Meggyőződésem, hogy minden ember individuumként idegen, és minthogy mindenki idegen, éppen ezért a másik ember idegenségét, különbözőségét sem kérdőjelezhetjük meg. Ez ilyen egyszerű. Mi magunk is idegenek vagyunk. Még önmagunk előtt is, sokszor… S miközben az emberekben van valamiféle kétségbeesett vágy, hogy tartozzanak valahova, aközben úgy látom, sokakban mégiscsak ott van az örök kívülállás vágya is.”
Költő, író, képzőművész. Magyar-történelem szakos. 1981-83: újraindítója és vezető szerkesztője a Jelenlét című egyetemi lapnak. 1983-ban megalapítja a Médium Art című lapot és underground művészeti egyesületet. 1989-91 között a párizsi Magyar Műhely egyik felelős szerkesztője. 1988-ban ismét újraindítja a Jelenlét című lapot, majd 1997-től a főszerkesztője lesz. Díjai: Kassák Lajos-díj, 1987. Graves-díj, 1990. József Attila-díj, 1996. Arany János Alapítvány Alkotói Díj, 2001. Quasimodo-díj, 2003. Legfontosabb művei: Betűpiramis (versek), 1984. A láthatatlan jelenlét (versek), 1990. Európa metaforája (versek), 1991. A tenger dicsérete (válogatott versek), 1994 Idegenként, Európában (esszék, kisprózák), 1997. A napsütötte sávban (versek), 2001. A születésnap (regény), 2006. Idegenek (regény), 2007.
– Hogyan lett avantgard költő, majd költőből prózaíró?
– A nyolcvanas évekbeli működésemet az avantgard költészet határozta meg, amely elsősorban, mint a másság, mint a másként gondolkodás lehetősége érdekelt. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a magyar irodalmi közélet és irodalmi ízlésvilág nagyon zárt volt. Ennek a zártságnak a feloldásához szükség volt az avantgardra. Ebben az időben fedeztem fel magamnak a párizsi Magyar Műhelyt és az újvidéki Új Symposiont. Megismerkedtem olyan művészekkel, mint Erdély Miklós, Jovánovics György, Maurer Dóra, akiknél azt láttam, hogy a művészetet másként is lehet csinálni.
– Pályakezdésétől fogva írt esszéket, utolsó két könyve pedig regény.
– A prózára való áttérés izgalmas folyamat volt a számomra. 1998-ban három hónapot töltöttem Amerikában, Iowában, az International Writing Program keretében szervezett írószemináriumon. Itt ismerkedtem meg, és kötöttem erős barátságot egy Tel-Aviv-i íróval, Igal Sarnával, aki a személyiségével, szemléletével erősen hatott rám. „Történetmondó”, ironikus verseket kezdtem írni az amerikai élményeimről, és ezek segítségével mintegy észrevétlenül jutottam közelebb a prózához. Ezek a versek aztán A napsütötte sávban című kötetben jelentek meg, és itt, ebben a könyvben már maguk a történetek lettek nagyon fontosak, nem annyira a vers, mint forma. A kötet megjelenésével párhuzamosan Dérczy Péter biztatására novellákat kezdtem írni az Élet és Irodalomba, Egykor volt házibarátaink címmel. Történeteket a családomról, vagy egy elképzelt családról. Így jutottam el, egykori avantgard költőként, a prózához.
– 1997-ben jelent meg az Idegenként Európában c. esszékötete, amelyben már jelentkezik a szabadság, az európai életforma, a másság után való vágyódás. Ezekben az írásokban világosan kitapinthatók a nemrég megjelent Idegenek csírái. Ön éveket töltött Franciaországban, és francia benyomásaival kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy kétféle nacionalizmus van: a kirekesztő és a befogadó. Magyarországon a másság most nemigen triumfál. Hogyan látja a két ország közötti különbségeket, ebben a tekintetben?
– Amikor francia nacionalizmusról beszélünk, fontos hangsúlyoznunk, hogy Franciaországra a befogadó nacionalizmus a jellemző. Kelet-Európában, ezzel szemben, már régen megjelent a kirekesztő nacionalizmus. Bár a magyar lakosság többsége azzal hitegeti magát, hogy Magyarország a történelme során alapvetően befogadó volt, valójában a 20. század ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A franciák büszkék arra, hogy ők a bevándorlókat, az érkezőket elfranciásítják, és csak azt várják el tőlük, hogy elsajátítsák a nyelvet és az ország kulturális alapértékeit. Viszont, a laicitás eszméjének megfelelően, vallási elkötelezettséget nem várnak el, semmilyen formában. Sokat elmond a francia befogadó nacionalizmusról, hogy olyasvalakit választottak meg köztársasági elnöknek ebben az évben, aki származását tekintve félig magyar, félig pedig görög zsidó.
– Világszemléletének egyik sarkköve már régóta az idegenség, a különállás. Pár évvel ezelőtt azt is „bevallotta”, hogy „genetikailag sokszínű” családból származik: az egyik ág kisnemesi, keresztény, a másik pedig zsidó. Azt is említi, hogy zsidónak érzi magát és hogy mindannyian zsidók vagyunk, ha mások vagyunk, ha kilógunk a sorból.
– Apai nagymamámat Cziegler Rózának hívták. Régi, zsidó család tagjai voltak a Somogy megyei, tabi Cziglerek, amely család nemzedékekkel korábban keresztelkedett ki, de a zsidó hagyományt egészen a 20. század elejéig megőrizte. Nagymamám is, testvérei is a tabi zsidó iskolába jártak, ott érettségiztek. Egyébként foglalkozásukra nézve a Cziglerek Tabon cukrászok, mézeskalácsosok voltak. Nagybátyám, Czigler Dezső a húszas években Amerikába költözött, és ott híres és gazdag mézeskalácsos lett, Chicago-ban. Később aztán, a zsidótörvények megjelenésekor és az üldöztetés idején, illetve azt követően a család tagjai titkolták a zsidó származást, a sok nemzedékkel ezelőtti kikeresztelkedés pedig védelmet biztosított a számukra. Ma 85 éves apám máig sem mer szembenézni saját zsidóságával. Mindezek a tények együtt igen komoly hatással voltak rám, valószínűleg ebből fakad, hogy a másság, az idegenség az alapeszmém. Meggyőződésem, hogy minden ember individuumként idegen, és minthogy mindenki idegen, éppen ezért a másik ember idegenségét, különbözőségét sem kérdőjelezhetjük meg. Ez ilyen egyszerű. Mi magunk is idegenek vagyunk. Még önmagunk előtt is, sokszor. Erről is szól az Idegenek című regény. Az „idegenség” önmagában is érték.
– Erre, úgy vélem, igen jó példa a zsidóság, amely másságánál fogva mindig elöljárt: modernizálni próbált, érdeklődéssel fordult minden új eszme, a szocializmus, a freudizmus felé.
– Persze. Éppen a 18. századi, felvilágosodásbeli fejlődéseszmény alapján, a különbözőségekkel szembeni intolerancia teljes mértékben Európa-ellenes és egyértelműen szembe megy az európai hagyományokkal. Európa fejlődése, tágabb értelemben pedig az emberiség fejlődése csupa-csupa „másként-gondolkodó” egyedi és nagyszerű teljesítményéből fakad. A tömeghisztéria megjelenése, a szorongás a másik ember különbözőségétől, mindez szembe megy a zsidó-keresztény európai hagyománnyal, mert individuumellenes, és megkérdőjelezi az ahhoz meglévő alapvető jogunkat, hogy egyéniségek, önálló, gondolkodó lények lehessünk. Hiszek a kívülállás szabadságának szépségében. Én személy szerint, gyerekkorom óta imádok kilógni a sorból. Szeretek kívülállni, s azt gondolom, hogy idegennek lenni jó. Nem akarok elvegyülni. S miközben az emberekben van valamiféle kétségbeesett vágy, hogy tartozzanak valahova, aközben úgy látom, sokakban mégiscsak ott van az örök kívülállás vágya is. Meggyőződésem, hogy valamilyen értelemben mindannyian kisebbségiek, idegenek vagyunk.
– Akkor most beszéljünk a 2007-ben megjelent Idegenekről, amellyel, azt hiszem, felkeltette egy szélesebb olvasóréteg érdeklődését. A regény témái nagyon aktuálisak: fenyegetettség, félelem, idegen megszállás, terrorizmus, túszejtés. Mindez világjelenség. Az alcím is sajátos: harminc perccel a háború előtt. A könyv számos tekintetben emlékeztet a magyar származású svájci írónő világhírű regényére, A nagy füzetre, amely bizonyára inspirálta az Idegeneket, nyelvében, stílusában, témájában, talányosságában.
– Camus és Kafka művei mellett valóban komoly hatással volt rám Agota Kristof említett regénye is. De feltétlenül meg kell még említenem Kertész Imre Sorstalanságát és Mészöly Miklós Megbocsátás című regényét, valamint Salinger ismert „családtörténeteit” is. Az Idegenek világa valójában kafkai világ, ahol kiszolgáltatottság, terrorizmus, félelem uralkodik. Látszólag képzeletbeli világ, valójában nagyon is napjainkban játszódik a történet, helyszíne lehetne Oroszország, Irak, esetleg Kolumbia, Afganisztán, vagy akár Grúzia is. „Peremországban” játszódik a történet, ahol elnyomás, terror van. Egy kislány meséli el mindazt, amit a terrorizmusból, az idegenségből, a „háború” meglétéből érzékel. Megpróbáltam beleélni magam egy 8-9 éves kislány helyzetébe, egy olyan valaki személyiségét akartam magamra ölteni, akinek meg kellett élnie a terrort, a merényleteket. Ugyanakkor rengeteg személyes motívum is megjelenik a történetben: az egyik alapmotívum például a „hazudni anyám tanított”, amelynek alapélménye egy 15 évvel ezelőtti pillanat, amikor egy családombeli 8 éves kislány, aki egy személyes tragédia elől a folytonos hazudozásba menekült, azt mondta nekem, hogy azért hazudik, mert a felnőttek is mindig hazudnak. Szenvedélyesen érdekel, hogy a borzalmakat hogyan tudják a gyerekek feldolgozni, hogyan tudnak azokkal szembesülni. Erről is szól a regény. A könyvem egy másik alapmotívuma pedig, s ez visszanyúlik a gyerekkoromhoz, az a gyakran ismétlődő mondat, hogy „az iskola a laktanya mellett van”. Óbudán laktunk gyerekkoromban, és a Vörösvári úton az iskola mellett egy szovjet katonai laktanya volt. Ez is benne van ebben a regényben.
– Mindez már Dosztojevszkijnél is megjelenik, aki visszautasítja azt a harmóniát, amely ártatlan gyerekek szenvedésén alapszik. Szörnyű dolgok történnek az Idegenek című regényben: a kislányt megerőszakolják, anyja merénylet áldozata lesz, brutálisan megölik a legjobb barátnőjét. Teljesen magára maradva a végén, a kislány elindul, hogy találjon egy jobb világot, amelynek létezéséről még anyjától értesült. Elindul egy alagútban, hosszú az út, de nem tudjuk, valójában kijut-e onnan. Mit jelképez a regény befejezése?
– A kérdés nyitott marad. Nem akartam a főszereplőt „kimenekíteni” a terror világából, de elindítottam egy úton, valamiféle normálisabb világba. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy létezik-e egyáltalán ez a bizonyos „normálisabb”, emberibb világ. Tény, hogy a regény elején a kislány már felnőttként egykori iskolatársainak a sírját gondozza, és ez azt jelenti, hogy a kislány kijutott a szabad világba. A kérdés csak az, hogy milyen ez a szabad világ. Mert mindeddig „egyszerű” a képlet. Eddig a terrorizmus világában élt, ahol elnyomás van, idegen erők, idegen katonák vannak, a félelem uralkodik. Ő maga is idegen és szorong, ez határozza meg az életét. Vajon kijut-e innen s milyen lesz az a világ, ahova igyekszik? Ez esetleg egy következő történet alapkérdése lehet, amelynek megírásához szeretnék hozzákezdeni.
– Egyszer azt mondta, hogy ha nem élt volna évekig Franciaországban, nem tudta volna megírni ezt a regényt.
– Igen. Ott szembesültem olyan kérdésekkel, amelyekkel itthon nem, vagy éppen másképpen találkoztam. De nemcsak amiatt nem írhattam volna meg az Idegeneket itthon, mert Párizsban voltam a tanúja az autóégetésnek és a külvárosi lázadásnak. Franciaországban fedeztem fel azt az írói nyelvet is, ami Magyarországon nem létezik. Az Idegenek nem „posztmodern” mű: én még ilyen szempontból is „kilógok a sorból”.